Jót tenni jó – de mi a jó?

Katolikusok felhívása hitük átgondolására Írta Cserháti Mátyás

6725 Szeged Szentháromság u. 75D B. 1. em. 5 cs_matyi@yahoo.com

Írásom címe szerint, ha az ember jót akar tenni, ahhoz tudnia kell, hogy mi a jó. Tudnunk kell, hogy mely mérték szerint kell saját cselekedetünket megmérnünk. Ez minden etika kiindulópontja. Általános katolikus dogma, hogy az embernek, üdvössége elnyeréséhez, a jót kell cselekednie, a törvényt be kell tartania, hogy ezzel annyi jó pontot szerezzen, amennyivel kiérdemelheti, hogy a mennyországba jusson. Ezen írásomban többek között a katolikus egyháznak ezt a dogmáját vizsgálom meg a Biblia és saját élettapasztalatom mérlegén. Ezt azért kell megtenni, mert ez a dogma alapvet en meghatározza a katolikus egyházat, és így a katolikus ember életvitelét. De azért is fontos err l a kérdésr l beszélni, mivel sok nem hív ember is úgy vélekedik, hogy neki nem kell templomba járnia, hanem a jót kell cselekednie, rendesen kell viselkednie, és így az ítéletkor nem lesz gond; Isten rangsorol, és így bejuthat, hiszen nem is olyan borzasztóan b nös ember, mint Hitler, Mao, Sztálin, vagy Husszein. De ebb l látható, hogy a katolikus egyház mennyire nem kész a misszióra koncentrálni, és miért inkább kész a vallások közti ökumenére. Az is belátható, hogy e dogma következtében, a katolicizmuson belül a b n átértékel désével széles körben elterjedt a humanizmus, továbbá Krisztus kereszthalálával és annak jelent ségével nem tudnak mit kezdeni.

Én személyesen az életemet katolikusként kezdtem el, de most hitvalló, Isten drága, ingyen kegyelméb l él protestáns ember vagyok. Elemi iskolás koromban úgy fogtam fel az üdvösség kérdését, hogy olyan jónak kell lennem, amennyire csak tudok. Minél több jót kellene tennem, és minél kevesebb rosszat, hogy majd ott álljak a mennyország kapujában egy telimarok jócselekedeti zsetonnal, bátran bekopoghassak, jelentvén a mennyei seregeknek: íme, a jó fiú megérkezett, felmutatván csillogó bizonyítványomat. Ez a nézetem kés bbre gyökeresen meg kellett, hogy változzon. Hittan órán beszéltek nekünk a szentekr l, és a kegyeleti tárgyak három fokozatáról. Szent tárgy volt az, amit egy jó szent vagy megérintett, vagy viselt, mint ruhát, vagy birtokolt, mint magántulajdont. Olvastam egy könyvet, mely bemutatta a nagy katolikus rendszert. Olyan legendákat olvastam, melyek a Sz z Máriáról és a szentekr l szóltak. Egy katolikus kiránduláson különböz szent tárgyakat vásároltunk, mint pl. rózsafüzérek, vagy feszületek. Olvastam katolikus könyveket, és egy olyan katolikus h sr l olvastam, aki nagyon halkan elmondott egy szent imát egy gonosz helyen, hogy az ellenség felett gy zzön. Tanultunk a szentekr l és az apostolokról, hogy mennyire jók voltak, milyen sok jó cselekedetet hajtottak végre. k képezték az extrák klubját, és azt sugallták, hogy milyen szenzációs élményben lesz majd részem, ha találkozom velük. Csakhogy arról nemigen hallottuk, hogy Péter Jézust voltaképp megtagadta, és hogy még mennyi kudarcban volt része. Megígérte, hogy Jézusért az életét adja, a 'kösziklának’ nevezett hitében bízva. Mert hát jó ember volt. De valóban? A János Evangéliumában Jézus azt mondta neki: „ha meg nem moslak, semmi közöd nincs hozzám.” Tanultunk Jézusról, csodatételeir l, és arról, hogy  volt az Isten Fia. Ezt úgy képzeltem el, hogy Isten valahogyan Sz z Máriával együtt nemzette t. Egy hierarchiaszer elrendezést képzeltem el: vannak a jó emberek, a szentek, az apostolok, és a csúcson ott van Jézus, a jó cselekedeteik szerint osztályozva, akárcsak a freskókon. Vagy ahogyan Dante Alighieri a hetedik mennyországban helyez el egy pogány királyt. (Szerinte annyi jó cselekedete volt, hogy helytelen lett volna t le megtagadni – ugyanakkor az Írás azt mondja: legyetek tökéletesek, mint az én mennyei atyám). Így végképp nem értettem, hogy nagy pénteken miért lehet örülni Jézus halálán. Úgy hittem, igazságtalanul ítélték el, és nem érdemelte meg a halált. Nem illett bele a képbe. Így azt sem értettem, miért kell a helyettes áldozatát elfogadnom, ha amúgy meg jó ember vagyok. Mindig csendben emlékeztem meg nagy pénteken az  haláláról. De persze, Jézus utána feltámadt, tehát ez nem is volt olyan nagy gond, mégis túlélte a halált.

A jó cselekedetek határozzák meg a katolikusok életét. Vezérelvük: Jót tenni jó. Így vonultam be egy állami általános iskolába, ahol utálták a keresztyéneket a keresztény vallással együtt. De úgy gondoltam, hogy én majd jó leszek, és emiatt só leszek a körülöttem lév k számára. Az én példámon keresztül látják meg majd, hogy érdemes katolikus, keresztény lenni. Így érthetjük meg, hogy a katolicizmus inkább humanista vallás, mintsem keresztyén vallás. Mit jelent ez? Hogy lehet egy keresztyén jelleg vallás humanista, ha Istenben hisznek a hívek? Hát, nem egészen ez a helyzet. Mint ahogyan említettem, a katolikus ember mindennapi életében arra törekszik, hogy jót cselekedhessen. Édesapám, aki gyerekkorában maga is cserkész volt, és a cserkészeti életvitelt nagyra tartotta, minket is nagy hévvel a cserkészetbe akart küldeni és mindig azt hangsúlyozta nekem és a testvéremnek, hogy minden napra legyen egy jó cselekedetet. „Mindig jobb állapotban kell hagyni a berendezést, mint ahogyan találtad”, mondta. „Maximalista”, mormogtam fogcsikorgatva. A katolicizmus humanista vallás. „És számíttassanak be néki a szentek összes jó cselekedetei”, mondja a pap a halott temetésén. Az persze eszébe sem jut, hogy esetleg Jézusnak volt-e valami köze az illet életéhez, illetve Jézus valahogy, valamit tehetett-e az illet üdvössége érdekében. Nem, az ember magára van hagyva. Saját magának kell – kiderül majd, hogy önz módon – a jó cselekedeti zsetonokat az életben összeszedni. De ebben az esetben a pap „csalni” akart a halott emberért, mintegy átirányítva az  számlájáról elég „zsetont” ahhoz, hogy a halott ember üdvözüljön. (Azóta azt gyanítom, hogy a halott embert ugyanakkor aligha érdekelte volna bármiféle zseton). Akár egy videójátékban a bónusz pontok szerezése. Otthon olvastam néha Bibliát, de csak azért, hogy ez által is a kegyesség látszatát fenntartsam magamról.

A Bibliában piros szedésben voltak azok a mondatok, amelyeket Jézus mondott. Nagyon különös, gondoltam magamban. A szentek mondatai lehet, hogy zöldben kell legyenek. De közben próbáltam jó cselekedeteket gy jtve készülni, hogy a mennybe kerüljek. Teljesen figyelmen kívül hagytam, hogy esetleg Isten jön el hozzám. Arra emlékszem, hogy egyszer elolvastam a teremtés, a b neset és az özönvíz történetét. Az olvasásban eddig jutottam, mert belefáradtam, és amúgy sem ösztökéltek engem a katolikus iskolában a rendszeres Biblia olvasásra. Még a János Jelenéseit is olvastam, az egymást váltogató királyokról, vagy a rettenetes fenevadról, vagy az angyalról, aki a napba volt öltözve. Milyen fura, gondoltam. Ezeket a dolgokat elfogadtam, mint igazság. De roppant rossz hatással voltak rám, amikor azt kezdték nekünk tanítani, hogy az él lények a sós tengerb l jöttek, evolúció révén. Egyre jobban kezdtem kételkedni a Bibliában. Egyre jobban szakadtam el t le, és teljesen úgy láttam, hogy a tudomány legy zte a vallást. De attól még ragaszkodtam ahhoz, hogy kell, hogy legyen egy Isten, a mennyország, és üdvösség. Tehát még mindig törekedtem, hogy jót cselekedjek. Egyel re úgy sem Jézus személye volt a fontos, hanem az, hogy jó cselekedeteket vigyek véghez. Ezért nem érdekelt annyira a Biblia. Ezért van az, hogy a katolicizmuson belül a Bibliával nem eleget foglalkoznak. Ugyanakkor hozzáteszik az apokrif iratokat, a misztikus, katolikus iratokat. Számomra a katolikus tanítások mondanivalója elég homályos és filozofikus volt, talán hogy ne is lehessen megragadni. A katolikus hívek a pápára, Rómára és helyi papjaikra hagyatkoznak, hogy az igazságot k mondják meg, és segítséget hitükhöz t lük várnak, mert szerintük a Szentlélek csak a papi körökön belül m ködik, és k a hierarchiában úgyis feljebb vannak. Így azt gondoltam, hogy valamennyi pap, bíboros és pápa a mennybe kerül. Kis szerencsével még freskórkra is ráfestik ket, vagy templomot is nevezhetnek el róluk. Érdekes viszont, hogy Dante szerint egyes pápák a pokolba jutottak. Akkoriban el sem tudtam képzelni, hogy miért. A katolikus dogma úgy tartja, hogy a pápa szava tévedhetetlen, ezért minden t le származó Biblia értelmezés, magyarázat módosítás, hiteles és jó. Megint, hadd hangsúlyozzam, hogy ez azt az állítást jelenti, miszerint a Szentírás nem támasztja alá a Szentírást, hanem emberi hagyományokra kell támaszkodni. Azért tesz a katolikus egyház olyan könny engedményt, például az evolúció kérdésében, és azért van az, hogy a liberális teológia valamennyire hasznot húz a katolikus egyházból. Teilhard de Chardin, a nagy paleontológus pap, aki az els nagyszabású kibékítési kísérletet tette a tudomány és a vallás között – kár, hogy nem tudta, hogy minden ember vallásos – éveken keresztül foglalkozott ezzel, és ma is akadnak követ i. Ezért imádkoznak halott emberek lelkéhez, a szentekhez és Sz z Máriához, annak ellenére, hogy ilyesmit keresztyén felekezet gyakorlatában még gondolatban sem m velt. Annak idején, amikor a Sz z Máriáról szóló tanításokat dogmává tették, az egyik katolikus teológus tiltakozott, miszerint ez „az Evangélium szíven döfése”. Ennek ellenére a római püspöknek meg volt a módja arra, hogy a legújabb tanításokat a hívekre kényszerítse. Voltak olyan igék, amiket azért szinte mindenki tud; ilyen a teremtés könyvének az eleje, illetve a Jn. 3, 16; illetve más igék, amelyek ismer sök úgy hallomásra, amelyek ismer s témákról szólnak, de nekem sokkal inkább afféle népi bölcsességnek t ntek; néha filozofáltam rajtuk, de nem foglalkoztam a Bibliával igazán. A katolikus iskolában a bibliaismeretem valahol az 1Móz. 20 környékén megrekedt, valamint még a Jelenések könyvét is olvastam, de semmi egyebet. A Bibliát, úgy gondoltam, hogy saját emberi gondolataink alapján lehet értelmezni. Úgyis csak emberi gondolatokkal rendelkezhettem, így inkább a saját eszemre támaszkodtam.

Misékre jártam, mert hát muszáj volt. Puszta megszokásból tettem, de alig láttam értelmét, ha már a Biblia sem annyira hiteles, és ha már csak a jót kell tenni, miért érdekeljen? Sosem tudtam igazán figyelni; sem arra, hogy mi is igazán a b n, és hogy mi az Isten akarata. Amikor általános iskolában voltam, úgy tartottam, hogy valahogyan másokat is meg kell téríteni katolikus hitre. De nem nagyon ösztökélt erre semmi. Jónak kell lenned, és az már lényegtelen, hogy milyen formában, legyél akár buddhista, vagy muzulmán: – Ökumené! Akkoriban konzervatív beállítottságúak voltunk. Republikánusok voltunk, és a jó, dolgos életvitelt támogattuk. Eszünkbe sem jutott volna, hogy parázna módon viselkedjünk, vagy káromkodjunk, vagy olyan dolgokat csináljunk, mint más pogány gyerekek, jóllehet volt, hogy verekedtünk a szomszédgyerekekkel. Azt gondoltuk, hogy minden másfajta embernek vallásától, felfogásától, vagy gondolkodásától függetlenül a katolicizmust kell követnie, mert mi voltunk többségben, mint kereszténység, mi alakultunk ki els ként, és amúgy is mi hiszünk az egyedüli igaz Istenben, mi vívtuk meg a keresztes hadjáratokat, és nálunk van az igazság! Egyszer azonban megérdekl dtem édesanyámtól, hogy  mit mond a keresztyénségr l. Édesanyám református volt, ámbár nem gyakorolta a hitét, de fiatalabb korában járt néha Biblia órákra. Egy filmet is láttam egyszer különböz keresztyén felekezetekr l, és megtudtam, hogy léteznek olyanok, mint lutheránusok, vagy reformátusok. Édesanyám elmondta, hogy a református felekezetet Kálvin alapította, megtisztítván az egyházat, csak azt engedte be, ami a Bibliában van. Ezt érdekesnek találtam. Nem nagyon tudtam, mi egyebet is tanított ez az irányzat, mert gondoltam: nem érdekes, csak a jó cselekedetekkel kell foglalkozni.

Amúgy nagyon elcsüggesztettek a pogány gyerekek és tanárok, mert ez azt jelentette, hogy sokan mások nem vallásosak, és nem is érdeklödnek ilyen dolgok iránt. De ett l függetlenül én megtartom magam, mindenki más meg a pokolba jut, hiszen liberálisok, és a „lécet biztosan leverik”, tehát én megel zöm ket a mennyei rangsorban. Ez felfuvalkodottá tett, és lenéztem azokat az embereket, akiknek valójában megváltozásra volt szükségük, bármilyen b nösek is voltak, valamire, ill. Valakire szükségük volt, hogy új életük lehessen. Úgy gondoltam, hogy teljesen jogosan ítéljük halálra a hazaárulókat vagy a nagy b nöz ket. Ezek után nem lehet csodálkozni azon, hogy a katolikus misszió szinte nem létezik. Gyarapszik ugyan a katolikus vallás, de más módon. Államvallásként m ködik, ha meg valaki történetesen komolyan keresi Istent, elmegy valamely felekezethez, többnyire katolikushoz, mivel a családja is katolikus, vagy mert a katolicizmust tévesen a keresztyénséggel azonosítják. A katolikusok ugyanis, nem nagyon látják annak szükségességét, hogy a Megváltót hirdessék az elveszetteknek, mert a „jót tenni jó” is elég. Azután vannak névtelen katolikusok, akiket valahogy a katolikusok közé számítottak, akiknek bár rossz tapasztalatuk volt a katolicizmusról, de ett l még elég jók voltak, tehát nem érdemelnek kárhozatot, akár csak a pogány király Dante hetedik mennyországában. Továbbá, ha úgyis jó cselekedetek által üdvözlünk, engedjük a többi vallást is, had legyenek jók k is, hiszen az iszlám, buddhizmus, hinduizmus szintén ezen alapul. Bizonyos szempontból szimpatikusak voltak nekem. Ennek ellenére mégis azt gondoltam, hogy valahogy „misszionálni kellene a másik embert”, vagyis beszélni a hitemr l, mert a különböz keresztyén missziókról is ezt hallottam. Azt gondoltam, ha keresztyén vagyok, akkor ezt mégis elvárnák t lem. Elvégre nagyra pályáztam, és azt gondoltam, ha majd a katolikus egyházban nagyon jó ember leszek, akkor talán felel ssé válok, hogy terjesztem-e a hitet. Nos hát, sosem valósult meg, hogy „missziózzak”. Valahogyan, valamilyen er még hiányzott is bel lem, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Ha viszont én igaz lennék, akkor az Igazról, Jézus Krisztusról mégis miért nem beszélek? „Valaki vallást tesz én rólam az emberek el tt, az embernek Fia is vallást tesz arról az Isten angyalai el tt; A ki pedig megtagad engem az emberek el tt, megtagadtatik az Isten angyalai el tt.” (Lk. 12,8-9) Ezeket az igéket katolikus létemre olvastam, de kicsit zavartak is.

Évekig abban a téves tudatban éltem, hogy az ember jó. Eszembe sem jutott, hogy a Bibliában is ez áll: „amint meg van írva, hogy nincsen csak egy igaz is; Nincs, a ki megértse, nincs, a ki keresse az Istent. Mindnyájan elhajlottak, egyetemben haszontalanokká lettek; nincs, a ki jót cselekedjék, nincsen csak egy is” (Rom. 3, 10-12). Katolikus fejjel azt gondoltam, hogy az ember alapvet en jó, és csak néhány nagyon elvetemült ember van, aki biztosan a pokolba fog jutni. Nem azzal foglalkoztam, hogy a pokolba jussak, hanem azzal, hogy jót cselekedjek, és rült az, aki gonoszul viselkedik, mert biztosan elkárhozik. Ezután azonban azzal szembesültem, hogy bizony vannak ateisták, akik Isten létét is letagadják, így hát akármennyire rosszak is lehetnek. Emellett ott volt az ateista válfajú modern tudomány is, ami azt er sítette meg, hogy nincs Isten és tulajdonképpen szabad urak vagyunk saját magunk felett. Mégha nem is teljesen így, de arra gondoltam, hátha mégis csak „igaza van a vallásnak, mégis kell legyen némi igazságtartalma a Bibliának, és ha van Isten, akkor ezt elég hülyeség letagadni, hiszen megállhatunk-e valaha az  ítél széke el tt? Így kerültem testvéremmel a magyarországi Szentendrei Ferences Gimnáziumba, ami inkább felüdülés volt számomra sem mint a világi liberális állami iskolák. Itt biztosan jó emberek lesznek, gondoltam magamban. Így találkoztam is az id s Teodóz atyával, aki nekünk katolikus dogmatikát tanított. Az iskola els napjaiban mennyire szentnek és jóságosnak t ntek az atyák. Édesapám áradozott róluk, hogy mennyire önfeláldozó és jó emberek. Megint az állt a középpontban, hogy az ember mennyire „nagyszeru”. De Isten?

A gimnázium kezdetén azt gondoltam, hogy itt majd jó emberek lesznek, akik majd gondomat viselik, és akikkel jó közösségben leszek. Arra emlékszem, amikor az egyik pap tanár, aki a matematikát tanította nekünk bejött, és imádságos módon minden óra el tt meghajtotta fejét, hogy elkezdje az órát. Tiszteltem t mintegy vallásos viselkedéséért. Pedig ez pusztán látszat, holmi póz volt. A négy éves gimnázium eleinte jól ment; s t nagyon szerettek minket a többi gyerek. Csak nehezen tudtunk tanulni, mer nehezen ment a magyar nyelv. Eleinte kedves volt velünk az irodalom tanárn , de rögtön kiderült, hogy problémája volt azzal, hogy én és a testvérem amerikaiak voltunk. Ugyan így a történelem tanár, aki szintén pap volt. Nagyon azt éreztették velünk, hogy nem szeretik az egész nyugati világot. Mi elvileg titkokat viszünk ki az országból, és eladjuk ket nyugaton, mondta rólunk az egyik diák. Mert Amerika elvileg protestáns ipari ország, és a Reformáció felel s a liberalizmus terjedéséért. Meg próbáltak minket arra rábeszélni arra, hogy szavazzunk a MIÉP-re, mint ultra jobboldali pártra. Mert ez szolgálja a magyar igazságot. Utálatos megjegyzéseket vágtak a fejünkre az Egyesült Államok ellen. Azt mondta a történelem tanár, hogy az a k m vesek és a sötétségnek az országa, és hogy én „menjek vissza Amerikába”. El is kezdtük ezeket a hazugságokat bevenni, olyannyira, hogy azután mi is elmentünk MIÉP felvonulásra (kés bb megtudtam, hogy rendszeresen vitték erre a diákokat). Utána jól ki is röhögött egy diák emiatt.

Egyszer hazajöttem az iskolából teljesen belefáradva abba, hogy próbáljak barátokat szerezni azok között a gyerekek között, akik bántalmaztak minket. Nagyon magam alatt voltam. Otthon lepakoltam a cuccaimat, és ott láttam egy Bibliát az asztalon. Hát, elolvasom, gondoltam magamban. Érdekel, mit tud mondani ez a könyv, elvileg bölcs könyv. A Példabeszédek 15, 17-t olvastam el: „Jobb a paréjnak étele, a hol szeretet van, mint a hízlalt ökör, a hol van gy lölség.” Ez a következ ket mondta nekem; meg vagyok gy z dve, hogy ezt az üzenetet Isten készítette el akkor és ott az én számomra: „Matyi, ne barátkozzál olyan emberekkel, akik visszautasítnak, és akik bántalmaznak titeket. Ne barátkozz velük, mert csak rosszal fizetnek meg.” Onnantól kezdve pedig azokkal a gyerekekkel voltam inkább együtt, akik barátságosabbak voltak felénk.

Ezek után nagyon rosszra fordult a helyzet. Nagyon megutált minket mindenki. Másodévben kezdtek durván bánni a testvéremmel. Piszkálták, ütötték-verték, gúnynéven szólították t. Nem tudott éjszaka eleget aludni, tehát az órákon aludt, és fokozatosan romlott az elmeállapota és az osztályzatai. Nem kapott szeretetet, egy cseppet sem. Nem segítettek neki, a kis ujjukat sem emelték fel, hogy segítségére legyenek. Torna órán a torna tanár megpofozta t, mert felmászott a gy r kre, holott tilos volt. Mert rászedték a többiek, hogy ezt megtegye. Az iskolai Ferbálon ruhatáros volt. Utána azok a diákok, akik szokásszer en piszkálták, odamentek hozzá, és mindenféle trágár dolgokat mondtak rá, amit itt nem közlök. Holott el tte az osztályf nökük azzal fenyegette meg az egész osztályt, hogy ha még egyszer történik rendetlenség az osztályban, röpülnek a diákok. Történt egyszer az, hogy volt egy nyilvános színdarab, amelyre mindenki összejött. Fels bb évesek tartottak egy jegybeszedést, úgy viccb l. A testvéremnek nem volt „jegye”. Emiatt kihúzták a széket alóla, és kezdték egymáshoz lökdösni t. Testvéremnek ez nagyon rosszul esett, mert már mindenki tudta róla, hogy fel lehet korbácsolni az érzelmeit, nagyon érzékeny egy ember volt, és kegyetlenségükben élvezték azt, hogy hogyan lehet szemétkedni ezzel az emberrel, hogy rosszul érezze magát. Úgy viselkedtek vele, mint egy állattal. A színdarab után irodalom óra volt, és testvérem feldúlt lelkiállapotban volt. Nyilvánvaló, hogy így nem tud felelni, de az irodalom tanárn kihívta felelni. Testvérem mondta, hogy  nem akar felelni, mert feldúlták. Az irodalom tanárn azzal fenyeget zött, hogy ha nem jön ki felelni, hát akkor egyest ír be neki. Próbált felelni valamit a testvérem, de nem tudott semmit. A tanárn azt mondta neki, hogy ha nem tud semmit, akkor egyest kap (holott negyedévben az egyik lányt felmentette azért, mert fejfájása volt). Kiröhögte az egész osztály. Azután a testvérem nem ment vissza abba az iskolába soha. Utána még össze is tépték a kék köpenyét, amit otthagyott az iskolában. És ami számomra még nagyon furcsa, hogy én kés bb jártam a fels bb évesek osztályterme felé, és összetévesztettek engem a testvéremmel. Azt kiáltották utánam, hogy „ az!” gúnyosan. Mert direkt élvezték, hogy feldúlták a testvéremet.

Ami az én nagy b nöm az, hogy én sem segítettem a testvéremnek. Végig szemléltem gyötr déseit, de nem nagyon álltam ki mellette. Pedig igazán kellett volna, de nem volt bátorságom hozzá. S t inkább azok közé a diákok közé akartam kerülni, akik piszkálták a testvéremet. Úgymond elnéztem ezt a dolgot, mert hogy jóba legyek velük. Ami egy elég sötét dolog volt t lem. Itt kezdtem meglátni azt, hogy mennyire b nös vagyok. Megláttam, még ha egy pillanatra is, mennyire nincsenek érdemei az embernek. Mert önmagától csak a b nre hajlamos, önmagát teszi istenné és a maga érdekeit keresi. Ezt egyébként kés bb egy egyetemi évfolyamtársam is belátta. Két évig kínzott ez az érzés, hogy nem segítettem a testvéremen. Ehhez jött még, hogy a feltámadásban sem hittem, úgyhogy lelkileg elég gyatra és kilátástalan volt a helyzetem. Nem voltak barátaim, mert nem barátkozott velem senki. Sivár volt az egész világ. Be voltam zárva egy olyan életbe, ahol csak gy löltek, és utána pedig semmi reménységem nem volt.

Gimnázium után nehezen fogadtam el Istent l, hogy ilyen rosszul bántak velünk. Majdnem megtettem azt az esztelenséget, hogy megtagadjam Isten létezését. Dawkins „A vak órásmester” cím könyve viszont csak egyre jobban hajtotta azt, hogy nincsen Teremt . Eltettem azt a könyvet, és nem fejeztem be az olvasását. Ezután elmentem felvételizni az egyetemre. Négy helyre adtam be a papírjaimat, két biológus szakra, és két orvosi egyetemre. Háromra vettek fel, köztük a SOTE is szerepelt. Egyik osztálytársam elismerte, hogy a SOTE sikerülne nekem, mert sokat tanulok. „Boldogok a szelídek: mert k örökség l bírják a földet.” (Mt. 5, 5) De a biológus szakra mentem. A felvételik után a testvérem és én elmentünk egy keresztyén táborba Tahiba, Szentendrét l északra. Az volt a jó, hogy már volt két-három másik fiú, akit már korábbról ismertünk. Így elkezdtünk velük beszélgetni. Jó volt a hangulat. Azt hittem, hogy sokkal unalmasabb lesz a tábor, mert már kétszer is jártam ott és akkor unalmas volt. De most más volt. Büszkén jöttem a táborba, de már a végén engem Isten összetört ahhoz, hogy hozzá térjek, és elkezdjem keresni. Ezek az emberek igazi keresztyének voltak, mert úgy beszéltek Istenr l, Jézusról, mint akik valójában személyesen ismerik t, nem úgy, mint a katolikusoknál. Az egyik fiú úgy beszélt Jézusról, hogy úgy szereti, mint egy lányt. Visszanézve érzem, hogy a Szentlélek ott volt, és munkálkodott. Sírva fakadtam azon, amikor elmondtam a testvéremnek, hogy nem segítettem t. Megbocsátott nekem. Hála legyen az Istennek. Ekkor kezdtem megismerni Istent. Istenr l gondolkodva és a Bibliát tanulmányozva arra jutottam, hogy egyedül Jézusban és az  kereszthalálában és helyettes áldozatában van reménységem, és csak neki szolgálhatok; neki kell odaadnom az életemet, hogy  rendelkezzen vele. Jézus Krisztus szolgája vagyok mostantól egész életemre. A „jó tett” zsetonjaim elértéktelenedtek; egy el z , elmúlt rendszernek a hasznavehetetlen fizet eszközeivé váltak. Most már ahelyett, hogy izzadtságból küzdjek az üdvösségért, mindenem megvan Krisztusban, ingyen.

Azóta minden nap tapasztalom azt, hogy Isten velem van, és Isten szeret, mert Isten maga a szeretet. Bár sokszor vannak nehézségek, tudom, hogy Isten mindvégig meg tud tartani, és hogy ott fent leszek majd vele a mennyben. Szól az ige által, és vigyáz az emberre. Az id múltával egyre jobban látom, hogy az Istennel megtett utamon kapcsolatom vele egyre mélyül, a Róla szerzett ismeretem gyarapszik. Dics ség legyen az Istennek, és békesség a földön az embernek.

Azért írom ezeket a dolgokat, mert látom, hogy a katolikus vallás miatt sokan tévútra jutottak, és a saját érdemeik révén akarnak a mennybe jutni. De a szeretet tud kemény és kíméletlen is lenni.

A katolikusok fel l egyfajta vád jön, miszerint: ha valaki a feltétel nélküli, hit általi üdvösségben hisz, akkor annak már minden szabad, és akármilyen parázna, erkölcstelen módon élhet, mert ha „Isten mindent megbocsátott és a menny már az enyém, akkor már nem számít, hogyan élek ebben a világban”. Ez komoly vád, még ha egyébként nem is igaz. Hiszen csak egyfajta vádló gondolatmenetet leplez le: nekik a feltétel nélüli kegyelemr l ez jut eszükbe, hogy „akkor minden b n szabadon folytatható”. De azért jó lenne a következ  dolgokon elgondolkodni:

• hogy bizony van, mikor k maguk is szívesen folytatnák még egyik-másik b nüket.
• hogy kár kenne elveszteni azt az erkölcsi presztizs el nyt, amivel már odáig vitték, hogy magukat másoknál kölönbbnek tarthatják, s t amivel még Isten el tt is dicsekedhetnek.
• hogy úgy sem tudják tökéletesen megtartani Isten parancsolatát, tehát rá is szorulnak arra, hogy kegyelemb l kapjanak üdvösséget, mert még azt képzeli magukról, hogy meg tudják tartani és elég jó ahhoz, hogy az érdemei alapján kapjon üdvösséget.

Csoda-e, ha ebben a szemléletében még egyeseknek eszébe sem jut, hogy az isteni kegyelemre a hála lehet a természetes és helyes emberi válasz, nem pedig a félelem és féltés, hogy mi lesz az erkölccsel meg az érdemekkel. Aki még hordozza magában azt a g göt, ami az Istennel szembeni lázadásból ered, az még képtelen belátni, hogy nagyon is rászorul a kegyelemre. Akinek ismeretlen ez a rászorultság, annak a hála is ismeretlen, s t, értelmetlen is.

A hivatalos római katolikus egyház például azzal is vádolja a a protestáns egyházakat, hogy a liberalizmus (a mai erkölcsi romlottság) kialakulásáért felel sek. Én magam láttam egy szenvedélyesen érvel katolikus embert egy internetes fórumon, aki a hit általi üdvösség ellen érvelt. Ezért vádolta édesapám az édesanyámat galád módon azzal, hogy „dekadens”, és ezért mondták nénéim, hogy az édesanyám „nem nevelt minket elég erélyesen”. Minthogy nekik inkább a katolikus tanítás számított, és nem az, hogy mi a valóság. Ezzel kell is tehát foglalkozni, és katolikus embertársainknak felvilágosítást adni a b n, a kegyelem és a Krisztusban való szabadság mibenlétér l.

El ször is, mert ezzel Kálvin is foglalkozott a maga korában, és a magyarázata is elég egyszer . Lényegesnek tartom, hogy a cselekedeti b nök mellett, a b n tulajdonképpen önzés; Jézus így írja le a b nt: „És a Szentlélek, amikor elj , megfeddi a világot b n, igazság, és ítélet tekintetében.” (Jn. 16, 8-9). Fontos látnunk, hogy Isten mit nyilatkoztat ki a b n mélyebb voltáról: „Mert a test a lélek ellen törekedik, a lélek pedig a test ellen; ezek pedig egymással ellenkeznek, hogy ne azokat cselekedjétek, amiket akartok” (Gal. 5, 17). Ezért van szükség a kegyelemre, a hitre, és az Isten igéjére. Ez utóbbit a katolikus tanítások nem helyesen mutatják be, ezért nem jutnak az el z kett höz sem. Ezért látják némelyek úgy, hogy a katolicizmus fennkölt, felh kben jár, szemben a protestantizmussal, ami gyakorlatias, mert a kegyelemtanában a valóságot h en mutatja be. Talán ezért mondta egyik ferences tanárom, hogy „a reformátusoknál nincsen lelki élet”. Minthogy lehet, hogy a katolicizmus viszont túlzottan elmisztifikálja és ellelkiesíti a dolgokat.

Gondoluk végig, hogy hová vezet ez az érdemközpontú gondolkodás. El ször is, azt állítja, hogy a jót kell cselekedni ahhoz, hogy a mennybe jussunk. De hol van a határ? Biztos lehetek-e abban, hogy én már elég jó vagyok? Itt a katolikus emberek csupáncsak azért küzdenek, hogy éppen becsússzanak a menny kapuján. Figyeljük meg, hogy milyen sok ember reménykedik abban is, hogy a Purgatórium utolsó sarkáig jut, hogy bármekkora véges szenvedés után majd a mennybe juthat. És csak azért, hogy a pokol kínszenvedéseit elkerülje. Néha felröppent bennem az a gondolat, hogy „elfogadnám, hogy egy olyan helyre kerüljek ahol nincsen szenvedés, de Isten nélkül?” Ezután arra gondoltam, hogy Soha! Soha, hiszen anélkül az Isten nélkül lennék, aki oly sokat jelent számomra, s mi több, akinek én oly sokat jelentettem, hogy az életét is értem adta, aki engem mindeneket megel zve „örökkévaló szeretettel szeretett”, Akit én az emberi, nádszál hitemmel viszont szeretek. Pontosan az Isten nélküliség maga a kárhozat. Továbbá a cselekedetek általi üdvösség helytelenségét húzhatjuk alá azzal, ha belegondolunk, hogy az Isten mércéje a tökéletesség; Ezek után senkinek, semmi reménye nem maradhat, hogy üdvösséget szerezhet magának – különösen Isten nélkül nem. „Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes.” (Mt. 5, 48).

Ebb l látszik tehát, hogy a cselekedetekb l való megigazulás megbukott téveszme, ami az Isten el tti, önz önigazolás. Mert hova vezet ez a gondolkodás? Ahhoz, hogy az ember bármennyi b nt levezekelhessen, meggyónhasson, nem számít, hogy mit tesz, ha egyszer levezekli, vagy meggyónja (akár az említett matematika pap-tanárunk, aki minden mise el tt sörözött). Tehát pontosan ugyan azt teszi, mint ami ellen tiltakozott a kegyelem alapú üdvösség ellenz jeként, azt kifogásolván, hogy a hit általi kegyelemben, a feltétel nélküli üdvösségben hív szabadon vétkezhet, már nem számít, hogy mit tesz.

Ha az ember igazán engedetlen akar lenni Istennel szemben (és akar), akkor ki fogja tudni eszközölni annak módját, hogy elnézhet vé tegye a saját b neit. A cselekedeti b n inkább annak a jele, hogy az ember valahol belül mélységesen megbukott; a szíve egyszer en nincsen a helyén. Elég, ha egy kis magnyi b n fogan meg a szívemben, de kiteljesedve az is halálhoz és pusztuláshoz vezet: „Hanem mindenki kísértetik, a mikor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága. Azután a kívánság megfoganván, b nt szül; a b n pedig teljességre jutván, halált nemz.” (Jak. 1, 14-15). Sokkal fontosabb észrevenni, hogy a cselekedeti b n tüneti jelz je annak, hogy valami a felszín alatt mélységesen elromlott. Ezért volt az, hogy abban a ferences gimnáziumban, ahová jártam, olyan lelketlenek voltak, nemcsak a diákok, hanem a tanárok is. Olyannyira megbántották a testvéremet, hogy annak elmegyógyintézetbe kellett vonulnia néhány hónapra. Ütötték-verték; az volt a gúnyneve, hogy „csöves”, amit az énektanár is szájára vett. Juhász Gyulát, az egyik híres költ nket is szintén megnyomorgatták a ferenceseknél – ilyesmi azért elég sok katolikus iskolában fordulhat el . És emiatt a katolikusok olyan hiábavalóan ostorozzák az embereket a szigorukkal, mintha ett l jönnének helyre vagy térnének észhez. Az embernek b nét kell belátnia és abból megtérnie kell. Ez a kulcsa az egész gondolatmenetemnek: az ember hit által üdvözül, a cselekedetekt l függetlenül. Ha viszont a b nt cselekszi, figyelmen kívül hagyva, hogy Jézus meghalt érte, és drága vérét ontotta érte, akkor ez annál jobban mutatja, hogy nem ismeri Istent, nem t féli, hanem a b nt szereti jobban, mint az Élet fejedelmét. Ezt jól szemlélteti a következ gondolat: „Mert ha valaki hallgatója az igének és nem megtartója, az ilyen hasonlatos ahhoz az emberhez, a ki tükörben nézi az  természet szerinti ábrázatát: Mert megnézte magát és elment, és azonnal elfelejtette, milyen volt. De a ki belenéz a szabadság tökéletes törvényébe és megmarad a mellett, az nem feledékeny hallgató, s t cselekedet követ je lévén az boldog lesz az  cselekedetében. Ha valaki istentisztel nek látszik köztetek, de nem zabolázza meg nyelvét, s t megcsalja a maga szívét, annak az istentisztelete hiábavaló.” (Jak. 1, 23-26).

De mi vár arra az emberre, aki Jézusban hisz, és nem a saját erejében? Minden megadatik ennek az embernek ajándékba. Ha tiéd már Isten, tiéd már minden. Minden megvan az embernek, amire csak szüksége van, és ingyen kegyelemb l! „Beteljesíti az t fél knek kívánságait; kiáltásukat meghallgatja és megsegíti ket. Megörzi az Úr mindazokat, a kik t szeretik; de a gonoszokat mind megsemmisíti. Az Úr dicséretét beszélje ajkam, és az  szent nevét áldja minden test örökkön örökké!” (Zsolt. 145, 19-21). Ez azt jelenti, hogy az ember nem kényszer ségb l vagy kötelességb l teszi azt, amit a lelkiismerete sugall neki, hanem mert azt tisztán, Isten dics ségére akarja megtenni. „Hanem keressétek el ször Istennek országát, és az  igazságát; és ezek mind megadatnak néktek” (Mt. 6, 33) Így az ember felszabadul minden kényszerb l, mert tudja, hogy a végeredmény nem t le függ, hanem Istent l, aki már elrendezte a dolgok végkimenetelét. Ezért íródott meg például a Jelenések könyve, hogy a hív szenteknek teljes legyen a bizonyosságuk arról, hogy eljön Jézus és az Isten napja.

Ha van kérdése, vagy ha szeretne a leírtakról beszélgetni, küldhet emailt vagy postai levelet a fenti címre, de telefonon is megkereshet: 20 424 5745.

Isten áldjon meg gazdagon!

Cserháti Mátyás